2018. dec. 12.

smoking in car

...sosem dohányoztam az autóban. Bár gyakran vezettem és gyakran dohányoztam is, de a kettőt sosem csináltam együtt. Megtehettem volna, de olyan furcsamód természetellenesnek tűnt, hogy sosem volt hozzá merszem, pedig nagyon vágytam rá.
Az ujjaim alatt éreztem, ahogy a pohár szélén összegyűlt pára lassan összegyűlik aztán lecsordul. Száraz meleg volt a helységben, az a fajta meleg, amit csak télen érez az ember. A lecsorduló párára összpontosítottam minden figyelmem. Az ablak mellett ültem, közvetlen közelről akartam érezni a vihar pusztítását odakint, mégsem voltam rá kész, hogy kimenjek, csak figyeltem, ahogy a vihar feltép bármit, ami az útjába kerül és szintre észrevétlenül mindent elpusztít. Velem szemben ült, az asztal másik oldalán. Az én asztalomnál. Az asztal fölött apró kisülések pattogtak, amelyeket az ember a vihar közvetlen kitörése előtt érzékel. Egészen apró, észrevehetetlen jelenség volt az avatatlan szem számára. Azonban ezúttal semmi köze nem volt a kint kitörni készülő viharhoz, csak ő hozzá az asztal másik oldalán. A tekintetét magamon éreztem, szinte lyukat égetett a bőrömbe. Lassan a számhoz emeltem a poharat, a keserű gin égette a torkomat, kényszerítenem kellett magamat, hogy nyelni tudjak, mintha többé már nem lettem volna ura a testemnek. A gin kesernyés íze valamelyest visszahozott a valóságba, az ujjaim alatt lévő hidegre koncentráltam.
"Koncentrálj" - súgtam magamnak. A feszültség az asztal fölött elviselhetetlen volt, a légzésem szaggatottá vált, azonban amikor felpillantottam, elkapott a tekintetével és tudtam, hogy már nem ereszt. A mennydörgés a vihar hírnökeként hasított a köztünk lévő csendbe. Lehunytam a szemem, mert képtelen voltam tovább elviselni a pattogást. Az ujjaimat az asztal fa lapjába mélyesztettem, tudtam, mire kinyitom a szememet egészen közel lesz hozzám, közelebb, mint amit el tudok viselni, közelebb,  mint amit el akarok viselni.
Tudod, kinyitni a szememet olyan lett volna, mint az autóban dohányozni.


2018. nov. 12.

Welcome to wonderland

... a bárból kiszűrődött a zaj, a péntek este zaja volt ez. Mély levegőt vettem és lenyomtam a kilincset. A nyitott ajtón át kiáramló fülledt meleg megcsapta az arcomat. A levegőben az alkohol kesernyés illata keveredett a régi időkből itt maradt fa bútorok nehéz szagával. Valami vonzott befelé, habár évek óta nem jártam itt. Pontosan három év telt el az utolsó ittlétem óta, mégsem változott semmi. A piros bőr ülőkéket még mindig cigaretta nyomok pettyezték, a bejárat melletti lámpa pislákolt, pontosan úgy, mint az utolsó estén, amikor itt jártam, mégis olyan érzés volt az ajtó előtt állni, mintha hazajönnék. Mintha egy autó dudája harsant volna a hátam mögött, de az is lehet, hogy az egészet a fejemben hallottam. Ebben a pillanatban átléptem a küszöböt és mintha villám hasított volna belém, ott állt velem szemben és engem figyelt. Mintha azóta ott állt volna, hogy három éve utoljára kiléptem ezen az ajtón és akkor biztos voltam benne, hogy nem fogok visszajönni. Várt rám. Mintha a tükörképem lett volna - a másodperc tört része alatt - együtt mozdultunk. Mindketten megragadtuk, ami a kezünk ügyébe került és a másik felé iramodtunk. Ő vitte be az első találatot. A hirtelen fegyverré avanzsálódott italos pohárral felsértette az arcomat egészen a számtól. Éreztem, ahogy a vérem apró patakként végigfolyik a nyakamon. A döbbenettől képtelen voltam mozdulni. A kezem ügyébe kerülő összes lehetséges tárgyat felé hajítottam, azonban csak gyenge próbálkozások voltak ezek, nem valódi támadás. Amint a következő fegyveremet kerestem hirtelen felém iramodott és földre tepert és egészen közel hajolt. Pofon vágtam. Erre ő éles nevetésben tört ki.
- Azt hittem, hamarabb jössz. - kacagta.
Ekkor jöttem rá, hogy ő tudta, hogy vissza fogok jönni és régóta várt már rám.
Amint beléptem azon az ajtón, máris lent voltam a nyúl üregében, azonban nem volt sem Alice, sem kalapos, sem fehér királynő, csak én magam és ebben a pillanatban jöttem rá, hogy hiába minden erőfeszítés ugyanis saját magammal néztem farkas szemet, magamtól pedig sosem szabadulhatok végleg...


2015. nov. 11.

Őszülő falevelek

Ismered az érzést, hogy valami hiányzik? Tudod, hogy valaminek ott kellene lennie, de nincs. Először egy furcsa érzés söpör végig rajtad, ami összerántja egészen apróra a gyomrod és fojtogatni kezd. Nem tudod, mi történik veled. Mintha minden érzés egyszerre kezdene szivárogni belőled és a fájdalom szépen lassan végigcsordogál rajtad, de még mindig nem tudod mi a baj. Aztán rájössz, hogy megsérültél, hogy keletkezett egy repedés a testeden. Egy egészen apró picike repedés, amin keresztül te az idők során észrevétlenül elhagyod a lelked darabjait. Mindenhol, ahol jársz, hagysz egy apró darabot magad után. Az űr egyre nagyobb lesz, de mire észreveszed, hogy szivárog a lelked már késő, mert már szinte mindent elhagytál. Próbálod begyógyítani a repedést, de nem sikerül, belül pedig egyre nagyobb a káosz. Fogalmad sincs, hogyan hozd helyre. Sosem lesz már olyan, mint azelőtt, az elhagyott darabok pótolhatatlanok. Az idő múlásával mintha a testedbe költözne a dermesztő hideg, ami csontig hatol. Már nem tudod megvédeni magad. A lelked egy részét elveszítetted, mert buta voltál és nem vetted észre időben, hogy mi történik. Olyan vagy, akárcsak egy fa, aki ősszel lehullajtja a leveleit. Minden elhagyott darab egy levél, ami képtelen élni a fa nélkül így szépen lassan elpusztul. A lelkedre tél borul. A kérdés már csak az, hogy te tudsz-e új leveleket növeszteni, mielőtt lejár az időd?...


2015. okt. 12.

titkod vagyok

...hogy ki is vagy nekem? Fogalmam sincs. Bármennyire is mélyen keresem a választ nem fogom tudni megmondani. Ami köztünk volt nem ment. Próbáltuk már mindenhogy, de egyszerűen képtelen volt működni. Ezt értem. Aztán jött az ötlet: engedj el. Engedj el, mintha mi sem történt volna, neki is indultam, de te elkaptad a kezemet és most itt lebegek valahol a két dolog között. Sokszor dühös vagyok rád, mert csalódást okozol, aztán pedig jön az az öröm, amit mindenki ismer, aki volt már hasonló helyzetben. Olyan, mintha újra először találkoztunk volna. mintha minden lehetne másképp, miközben tudjuk, hogy nem lehet, hogy nem lenne jó. Hogy én mi vagyok, az már könnyebb kérdés. Titkod vagyok. A titok, amit kínos a barátoknak elmondani. Titkod vagyok. A fájó és elengedhetetlen. Titkod vagyok, ami megnevettet. 
Először nem szerettem titok lenni. Ki akar titok lenni? A titkokat okkal nem mesélik el, mert kínosak, csúnyák és rosszak. Fájt, mert senkinek sem mesélhettem. Aztán kezdtem úgy érezni magam, mint egy gyerek, akinek világmegváltó titka van és majd kiugrik a bőréből, hogy van egy igazi titka. Kezdett jó lenni, hogy senkivel sem oszthatom meg, mert így csak az enyém volt a történet, minden fájdalmával és eufóriájával együtt. Aztán megtanultam együtt élni a titoksággal. Már nem akarom elmesélni ha megbántasz és már nem akarok kiugrani a bőrömből ha találkozunk. Nem szeretlek. Tudom, hogy nem. Te sem szeretsz, ezzel is tisztában vagyok. A legnagyobb kérdés, hogy miért nincs bátorságod utamra engedned és miért nem akarom, hogy el akarj engedni? 
Én a titkod vagyok, amit sosem fogsz elfelejteni. 
Te a történetem vagy, amit sosem fogok elmesélni. 


2015. szept. 21.

161

....Amikor találsz valakit, akivel közösen menekülhetsz el a fájó valóság elől, aki megadja az utolsó löketet, ha félsz belevágni valamibe, akivel nincs lehetetlen, aki akkor is szépnek lát, amikor te pocsékul érzed magad, aki századszorra is végighallgatja, ami nyomja a szíved és századszorra is elmondja, hogy tudod mit tégy, akivel ordítva tudsz énekelni, aki akkor is mosolyt csal az arcodra, amikor legszívesebben zokognál, aki tudja mennyire tud fájni az élet, akinek már fájt ugyanúgy a szíve, aki a hátán is elvinne a világ végére, aki mindig tudja mit kell mondani, aki előre megmondja, hogy hülyeséget fogsz csinálni és mégis fogja a kezed, ha megtetted, akivel ugyanazokon a hülye vicceken tudtok nevetni, akivel a legapróbb dolgokon tudsz vitázni, akivel hajnalig tudsz borozgatni, akinek el tudod mondani az elmondhatatlant, akinek mindig van egy tolla ha szükséged van rá, akit ha felhívsz hajnalban, akkor sem kiabál, akivel együtt sírsz, ha nem sikerül valami, akinek nem tudod azt hazudni, hogy jól vagy, mert átlát rajtad, akkor igazán szerencsésnek mondhatod magad. Akkor rájössz, hogy semmi más nem számít, nem számítanak a szörnyűségek a világban és a háború a lelkedben, mert nem vagy egyedül. Mert ott ül veled szemben, ha tanácsra van szükséged vagy csak hangosan ki akarod mondani, hogy elég, mert kell, hogy halld a saját hangodon, hogy ezt így már tovább nem bírod, akkor mosolyogva annyit mond, hogy dehogynem, gyere megmutatom. Ráébreszt, hogy nem vagy rossz ember, hogy értékes vagy. Igen, azt hiszem, ez erről szól, hogy találsz valakit,legyen az bárki, egy barát, a legjobb barát vagy az anyukád, aki elhiteti veled, hogy bármire képes vagy, mert ott van benned és van értelme ennek az egész életnek nevezett komédiának és meg is mutatja hogy érd el...

Zsezsi.
D.



2015. szept. 19.

sink or swim

... Az egész életem arról szólt, hogy vékony jégen táncoltam. Mindegy pontosan, hogy melyik részét is vesszük, mindig is így volt. Az egyik partról próbáltam átjutni a másikra, miközben hallottam a jég rianását és reméltem, hogy átérek anélkül, hogy beszakadna. Megint itt álltam és a terv ugyanaz volt. Elindulok olyan finoman, amennyire csak tudok, hogy minél kevesebb kárt okozzak és imádkozok (kihez is?), nehogy beszakadjak. Minden egyes lépésnél halottam a jég vérfagyasztó hangját, amint kezdte magát megadni a súlyom alatt. Egyre messzebb volt mögöttem a part a másik oldal viszont olyan távolinak tűnt. Már majdnem félúton voltam, amikor megtorpantam. Olyan hirtelen, hogy saját magam is meglepődtem, hogy nem estem el. Hova megyek? Rendben, erre a kérdésre még viszonylag egyszerű volt választ találni. Át a túloldalra. A bonyolultabb kérdés most következett. Miért? Ott álltam a jég közepén és nekem halvány fogalmam sem volt, miért indultam útnak. Nem tudtam, mi van a másik oldalon. Akkor meg minek? A jég fülrepesztő mennydörgéssel vált ketté alattam. Fel sem fogtam mi történt, amíg meg nem éreztem, ahogy a jeges víz hihetetlen sebességgel süvített végig az ereimben. Egyre mélyebbre süllyedtem és már a léket sem láttam. Behunytam a szememet, olyan szorosan, mint egy kisgyerek, amikor nem akarja látni mi fog történni. Féltem látni mi történik. Egyre kevésbé fáztam. A bőröm teljesen kihűlt. Ahogy arra gondoltam, hogy most meg fogok halni, nem voltam szomorú, csak  reméltem, hogy gyorsan vége lesz. Ha muszáj, hát legyen vége. Miért indultam el? Tudtam, hogy veszélyes, de még csak nem is volt semmi a túloldalon, amit el akartam érni. Buta lány. Vajon mikor tűnik fel valakinek, hogy itt vagyok? Napok esetleg hetek kellenek hozzá? Vagy majd csak olvadás után? Egyre nagyobb lett a csend, szinte fojtogatott, de nem féltem, csak a saját gondolataimat hallottam őrült hangerővel. Mi lesz most? Hogyan tovább? Meghalok? Itt a vége? Az nem lehet. Nem ennyi. NEM. Nem fogok elmerülni az önsajnálatban. Áramlott körülöttem a víz. Kinyitottam a számat és a levegő lövedékként hasított a tüdőmbe. Levegő. Levegő?  Valaki mintha a nevemet mondogatta volna. Meghaltam? Nem tudtam kinyitni a szemem. "Anna"-hallottam egyre kétségbeesetten a hangot. Mondtam volna, hogy semmi baj, mert jól vagyok, de nem tudtam megszólalni. 
Csend. 
Semmi. 
Csend.
 "Anna." 
Csend. 
Ujjak. Ujjak siklottak végig az arcomon. Látni akartam. Teljesen elvakított a fény. Fekete. Szénfekete szemek. Ismertem őket. Ijedtség tükröződött a szemeiben. Elmosolyodott, a keze még mindig az arcomon volt.  Hát ezért nem halhattam meg...



2015. szept. 8.

abyss

... velem szemben állt, ha kinyújtom a kezem talán még el is érhettem volna, de nem tettem. Ehelyett némán álltam és hagytam, hogy megsebezzenek a szavai. Minden egyes szó éles fájdalommal hatolt a testembe. És, hogy mit tettem én? SEMMIT. Álltam és tűrtem a fájdalmat, mert azt gondoltam nincs más választásom. Nem kiabált. Halkan, egyenletes hangon beszélt. Nem sértegetett, mégis égettek belülről a szavai. Minden mondattal közelebb taszított a szakadék széléhez. Tudtam, hogy le fogok zuhanni, mégsem kiabáltam vissza, nem szóltam, sőt, a védőburkot sem tudtam visszahúzni a lelkemre. Szégyelltem magamat, hogy gyenge vagyok. Folytak a könnyeim, ő pedig csak elmondta, hogy milyen haszontalan vagyok, hogy nevetségessé teszem magam, hogy bőgök, mint egy gyerek, hogy nem vagyok tökéletes, hogy baj van a felfogásommal, hogy semmit sem csináltam jól. Tehetetlenül hátráltam a szakadék felé, miközben szentül kezdtem meggyőződni arról, hogy igaza van, hogy semmit sem érek, hogy nem vagyok szép, hogy gyerekes vagyok, hogy nem tudok normálisan viselkedni, hogy minden az én hibám és mindeközben a lelkem csillapíthatatlanul vérzett. Az utolsó hangocska is elhallgatott a fejemben, ami egész eddig mondogatta, hogy nincs igaza. Valahol talán nagyon mélyen még mindig tudtam, hogy nincs igaza, hogy én nem az vagyok, akinek leír és talán azt is sejtettem, hogy ő sem lát ilyennek, csak bántani akar, de ekkora a józan eszem helyét már elfoglalta valami más, a fájdalom. Még egy lépést hátráltam és éreztem a talpam alatt a perem szélét. Ez volt az utolsó lépésem. Gyengének éreztem magam és filmszerűen kezdtek az agyamban pörögni a képek az elmúlt időszakról. Közben éreztem a fájdalmas csapásokat a bőrömön, de már fogalmam sem volt, mit mondott. Ekkor szinte alig hallhatóan megszólalt egy hang belül "küzdj". Az sem biztos, hogy valóban hallottam, talán csak képzeltem, de ekkor mindegy volt. Ez volt az a valami, amibe kapaszkodhattam, mielőtt lezuhanok. Harag csillant a szemembe, mire ő elhallgatott. Tettem egy lépést előre. A lábaim maguktól vittek. Ahogy haladtam felé, ő némán hátrált. Nem én voltam a gyáva, mert én mertem harcolni. Ő volt az. Amint erősnek látott némán kezdett hátrálni. Egyre közelebb kerültem hozzá. Félelem suhant át az arcán. A háta súrolta a sziklafalat. Egészen közel mentem hozzá, hogy biztosan jól hallja, amit mondani szeretnék. Az ujjaim elfehéredtek, ahogy ökölbe szorítottam őket. Nem volt hova futnia. Mikor már biztos voltam benne, hogy minden szavamra figyel, valami hihetetlen bátorság öntött el, nem figyeltem a vérző lelkemre, nagy levegőt vettem. "Nem bánthatsz többé"- mondtam selymesen, majd megfordultam és anélkül, hogy hátranéztem volna, otthagytam. Mindent elmondtam, amit akartam és megvívtam a saját harcom. Ez volt, ami számított. 


2015. szept. 1.

anxiety

... most is ott ült az ágyamon. Bevallom mostanában sokszor meglátogatott. Majdnem minden este. Először talán 2 hónapja találkoztunk. Egészen furcsa, mondhatni sorszerű volt az az este. Az ágyamban feküdtem és valami nem hagyott nyugodni. Fogalmam sincs már min gondolkodtam, de annyira erősen koncentráltam, hogy választ találjak valamire, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy ott ül az ágyam végében és engem bámul. Sokáig tartott mire a sötétben kivettem az alakját. Percek teltek el, talán órák. Mélyen a szemembe nézett, bizalmat éreztem iránta. Tudtam, hogy bármikor mesélhetek neki az érzéseimről, a gondolataimról, nem fog elítélni. Végre nem kellett szégyellnem, hogy sokszor a körmömet belevájtam a tenyerembe, egészen amíg ki nem serkent a vérem, megkönnyebbülést hozva maga után. Egy szót sem szóltam neki. Elég volt, ha arra gondoltam, ami zavart, fájt vagy éppen dühített. Ő pedig értette. Szavak nélkül is. Ha álmatlanul hánykódtam vagy ordítottam a fájdalomtól álmomban, segített.  A következő alkalmakkal már bizalmasabb volt velem. Nem ült az ágy szélére, hanem közelebb jött. A párnámra ült, néha mellém. Egészen sokáig ment ez így, talán egy hónap is eltelhetett, amikor is először megérintett. Rám tette hosszú kezét, egészen birtoklóan fogta közre a vállamat. Kellemetlen volt, mintha a sötétség kúszna jegesen végig a testemen, de nem üldöztem el, elvégre egészen ezidáig ő volt, aki meghallgatott és bíztam benne. Ennyivel tartoztam neki. Napról napra jobban akart birtokolni. Először csak a lelkemet, később már a testemet is. Nyomasztó volt, azt kívántam bárcsak elmenne és sose jönne vissza. Egyértelműen engem követelt azért, hogy ott volt, amikor szükségem volt valakire. Így ment ez már minden este. Ő  eljött én pedig nem mertem semmire sem gondolni, mert tudtam, hogy tudja. Nem mertem többé mutatni, hogyha gondom volt. Ennek eredményeként napról napra próbáltak belülről széttépni az érzéseim. Nem gondoltam lassan semmire, csak rettegtem. Azt akartam, hogy vége legyen. Azt hittem győztesként kerülhetek ki ebből a valamiből, közben elfelejtettem látni, hogy már rég vesztettem. Ma is itt volt. Tiltakozásképp hátat fordítottam neki. Teljesen tehetetlen voltam. Egyedül már rég túltettem volna magamat a gondokon, de így, hogy tudtam, az adósa vagyok nem ment. Utat tört magának minden, amit elfojtottam és még valami. Valami új. Valami furcsa tűz mardosott belülről. Megfordultam, hogy lássam, ő csinálja-e. Fogva tartotta a pillantásomat 

'Szeretnék bemutatni neked valakit' búgta selymes hangon. Sosem szólt még hozzám azelőtt. Talán most is csak képzeltem.Visszafordultam, hogy ne lássam, de mielőtt lehunyhattam volna a szemem, valaki más is ült az ágyam végén. Ijedten kaptam fel a fejemet. Kettejükre néztem és ekkor már tudtam, hogy a szorongás kit akart nekem bemutatni. Egyből tudtam, amint ránéztem. A fékezhetetlen düh foglalt helyet az ágyam végében...


2015. júl. 29.

Death

Egyszer találkoztam a halállal. Ült előttem nyugodtan, körülöttünk csend. Megkérdezte félek-e. 
-Nem. - feleltem, mire érdeklődve meredt rám. -Nem félek a haláltól, mert a halál nem fáj. A halál békés.  Ami előtte történik, az lehet, hogy ijesztő, mert bizonytalan, de utána már semmi nem számít. 
Lassan felemelte könyökét és az asztalra tette.  A szél fájdalmasan sikoltott, ahogy az üveg megtörte. A fák kíváncsian meredtek felém az ablakon át. Halkan, karcos hangon beszélt.
- Azt mondod, nem félsz tőlem, pedig mindened elvehetem. Bátor vagy. - súgta alig hallhatóan. 
-A meghaláshoz nem kell bátorság, meghalni mindenki tud. A bátorság ahhoz kell, hogy szembenézz vele. Mindent magammal vihetek, amire szükségem lesz. 
Mintha elgondolkodtattam volna egy percre, szemvillanásnyi kétely suhant át az arcán. 
- Az emberek azért félnek tőled, - folytattam- mert nem tudják mi lesz, rettegnek a változástól. Mert képtelenek elengedni a dolgokat, mert félnek attól, ha valaminek vége, hiszen azt gondolják, ha valami véget ér, az szomorú. Tévednek. Ha valaminek vége, azt éppenséggel, csak annyit jelent, hogy új dolog kezdődik helyette; se kevesebbet, se többet. Csak ezt nem értik. Azért félnek, mert nem értik, hogy mi lesz. Pedig ez valahol jó dolog. Én szeretem a meglepetéseket. 
Ekkor pedig látván, hogy valóban nem félek, elővette utolsó ütőkártyáját, lassan halkan, jól megízlelve ejtette ki a szavakat a száján. 
- És ha fájni fog? - gúny villant át az arcán, talán mintha még mosolygott is volna. 
- Mi a fájdalom? - kérdeztem. - A fájdalom elmúlik. A fájdalom egy aprócska pötty, ami egyre kisebbnek látszik az idő múlásával, végül pedig teljesen eltűnik. Gyenge ember az, aki meghátrál a fájdalomtól. A vége mégiscsak béke ennek is. Azért féljek tőled, mert nem tudom mi lesz? - hangosan felkacagtam. - Ha majd ismét találkozunk, régi barátként foglak köszönteni. 
-Úgy legyen.- felelte, majd lassan felemelkedett a székről és a szemembe nézett. - Úgy legyen. 
Elindult az ajtó felé, nem nézett vissza. Amint kilépett, az alakja halványodni kezdett, én pedig csak figyeltem, egészen addig, amíg már nem láttam, de szavai még ott csengtek a fülemben "úgy legyen". Tudtam, hogy úgy lesz...
Ellának.

2014. dec. 14.

the violinist



... Az egész ház sötétbe burkolózott. A szúette, dohos padló nyikorgott a lépéseimtől. Félelmetes sötét meresztette rám a fogait odabentről, a hideg szél sírt ahogy az üveg ketté szelte útját. Halk zene szólt bentről, de egy lelket sem láttam. A kíváncsiság húzott befelé, hiába állt ellen a félelem. Amint átléptem a küszöböt a zene felélénkült. Egy hatalmas helyiségben találtam magam. Egykor talán bálterem lehetett. Robusztus falak, földig érő vörös bársony függönyök, hideg márványpadló. Egy emelvényt pillantottam meg a sötétben. Egyre hangosabb lett a zene, amint közelebb értem, ahogy a lépteim gyorsultak, a zene is gyorsult. Mindent megtettem volna, hogy rájöjjek a ház titkára. A pódium előtt megálltam, de nem tudtam rá fellépni. Egy alak rajzolódott ki a sötétben, aki úgy játszott a hegedűn, mintha az egész lelkét elém tette volna. Fekete szeme volt. Olyan sötét és olyan mély, amilyen még sosem láttam. Az arca félig az árnyék leple alatt maradt, mintha sebhelyes lett volna.  Egy pillanatra megállt, abbahagyta a hegedülést és rám nézett. Azt vártam, hogy megkérdezi ki vagyok és mit keresek ott, de nem tette. Őrült tempóval folytatta a játékot. Nem kérdezett és nem mondott semmit, mégis értettem minden egyes szavát. Teljesen elragadott. Miközben  a hegedű sírt a keze alatt, ő elindult felfelé a lépcsőn. Mutatta, hogy tegyem le a kabátom. A lépcső korlátján lévő fehér márvány formára dobtam és követtem. Fogalmam sem volt, hogy ki ő és hol vagyok, de nem féltem. Válaszokat akartam. Néhol hiányzott a padló, az idő a ház történetével együtt felfalta. A lépteim hangját elnyomta a mese, a történet, amit elmondott nekem. Egy bálterem közepén álltam és láttam a bált, az embereket, a zenekart. Minden fényben úszott egyszerre. A vörös függöny eredeti pompájában ragyogott, a terem kacajokkal volt tele. Az emberek nem láttak engem, csak ő, aki visszahozta nekem a múltat. Ott állt a színpadon, az emberek éljenezték, egy idősebb hölgy kacéran odahajolt hozzá és valamit súgott neki, ő pedig dalt váltott. Később újabb hölgy érkezett, majd még egy és még egy. Sorban teljesítette a kívánságokat. Aprópénzt dobáltak a színpadra minden dal végén. De nem érdekelte, látszólag máshol járt. Az emberek táncoltak, alig volt levegő a teremben. Egyre zsúfoltabb lett a hely. Az emberek lökdösődtek. Több és több ember préselődött össze, a hangzavar nőtt. Hirtelen tűz lobbant a függöny alatt. A hegedűt elnyomta a sikoltások sokasága. A vörös függöny immáron fényárban lángolt.  Az emberek pánikba estek, ő pedig csak játszott tovább. Tudta, hogy vége, hogy nincs hova tovább. Egymást tépték az emberek a kiutat keresve, de hiába. A tömeg senkit sem kímélt. Taposták egymást. Mindenki a tűz martaléka lett. Láttam az arcokat, hallottam a hangokat, de nem tehettem semmit. Behunytam a szemem. Amikor kinyitottam a sikolyokat még mindig hallottam, de eltűnt a bál és ott állt előttem a hegedűjével. Nem hagyta abba egy percre sem. Elindult vissza a lépcsőhöz, a zene pedig halkulni kezdett, futottam utána de mire leértem ő eltűnt. A hegedű pedig az én kezemben volt. Én álltam az emelvényen, és nyílt az ajtó. A hegedű megszólalt. Most nekem kellett mesélni...